Talán már észre sem vesszük, ám a komfortos élet egyik alapfeltétele, hogy bármikor, bárhol képesek vagyunk tüzet gyújtani. Az ehhez szükséges technikai feltételek pedig nem is olyan régóta állnak a rendelkezésünkre, főképp nem abban a komfortos formában, amiben mi már azt megszokhattuk.

Az első öngyújtó megalkotásához ugyanis elég rögös út vezetett és a készülék nyomokban sem hasonlított a ma ismert és népszerű modellekhez. Az úgynevezett Döbereiner lámpa ugyanis egy komplex szerkezet volt, ami egyrészt egy hidrogénfejlesztő részegységből, valamint egy platinaszivacsból állt. Egy ilyen korabeli öngyújtó azonban meglehetősen nagy méretű volt, arról nem is beszélve, hogy használata komoly kockázatokkal járt, hiszen a kémiai reakció könnyen robbanáshoz vezethetett. Ennek ellenére hamar népszerűvé vált és el is terjedt, sőt egészen a gyufa megalkotásáig elvitathatatlan szereppel bírt. A fordulópontot aztán az 1903-as esztendő hozta el, ekkor szabadalmaztatta ugyanis Carl Auer von Welsbach a tűzkövet, ami egyenes út volt a fejlődéshez.

A könnyedén előállítható szikrákkal tudniillik már bármilyen gyúlékony anyagot lángra lehetett lobbantani, így az öngyújtó tömeggyártása előtti utolsó akadály is elhárult. A 20. század elején egyre-másra jelentek meg az újabbnál újabb modellek, mígnem aztán 1932-ben George G. Blaisdell piacra dobta az azóta már piacvezetővé vált öngyújtó márkát, a Zippot. A század második felében aztán elterjedtek az eldobható modellek, amik azóta is a legnépszerűbbnek számítanak. Ugyanakkor, ha szeretnénk elkerülni a bosszankodást, érdemes egy minőségi öngyújtó mellett letenni a voksunkat, legyen az gázos, vagy benzines. Ezeknél ugyanis a meghibásodás esélye minimális, így hosszú távon a legköltséghatékonyabb alternatívának tekinthetők.